“A hamburgi repülőtéren, beszálláskor egy fiatal házaspár állt előttem. Az anyuka egy három-négy hónapos fiúcskát tartott a karjában. A kicsi hirtelen megfordult és rám nézett. Közvetlenül a szemembe nézett és én meg voltam rendülve, mert ez nem egy kisbaba pillantása volt, hanem egy nagyon öntudatos felnőtté, mégpedig egy bölcs felnőtté: úgy tűnt, a gyerek teljesen átlát rajtam. Ezzel az átható tekintettel már korábban is találkoztam, súlyosan autista embereknél.
E tapasztalat fogvatartott. Több ilyen pillantás-élményre emlékeztem – gyerekekkel, nagyobbakkal is. Ekkor eszembe jutott, milyen gyakran panaszkodnak tanárok és óvónők, hogy egyre gyakrabban kerülnek konfliktusba nehezen kezelhető, bár igen tehetséges gyerekekkel. Világossá vált számomra: körülbelül húsz éve gyermekek új generációja érkezik a Földre – volt néhány előfutáruk -, egyre nagyobb számban, és ez korunk legjelentősebb eseménye.”
Részlet Vekerdy Tamás előszavából: “Szokatlan könyvet tart kezében az olvasó. Első pillantásra: „nehéz” szöveget. Aki olvasott más ilyet, annak buddhista szövegek jutnak az eszébe – tibeti buddhisták, szerzetesek szent szövegei –, melyek az egész embert átható elme erőfeszítéseit követelik. Ez a szöveg tudatunkat akarja tágítani, iskolázni. Olvassuk, és könnyedén elszédülünk. Miről is van itt szó? Nem a gyerekeinkről fogunk itt hallani? Éppenséggel azokról, akikkel gondunk van – a nehéz gyerekekről? Mintha itt rólunk lenne szó, még a gyerekekről szóló fejezetekben is, a mi figyelmünkről, a mi koncentrációs lehetőségeinkről, a mi belső tartásunkról.”
