Az írott nyelv zavarai, a diszlexia és a diszgráfia
Lőrik József
Az írott nyelv zavarai, a diszlexia és a diszgráfia
Ebben a fejezetben az írott nyelv, a diszlexia és diszgráfia rendkívül szerteágazó jelenségét elsősorban a gyermekkorra, az elsajátítással összefüggésben kialakuló zavarokra, a fejlődési diszlexiára, diszgráfiára összpontosítva foglaljuk össze röviden. (A szerzett diszlexiákkal, diszgráfiákkal más szakterületek foglalkoznak, többek között az afaziológia, neurolingvisztika, patolingvisztika.)
Etimológia A diszlexia és diszgráfia szó a görögből származik, jelentése: düsz ’rosszul, gyengén, hibásan’; lexisz, tkp. leg-szisz ’beszéd, olvasás’ ← legó ’olvas’, graphó ’ír’. (Tótfalusi 2005)
Elnevezések A megnevezések sokszínűek, változatai közül csak néhányat sorolunk fel. Magyar: diszlexia, diszgráfia, olvasás- és (helyes)írás-gyengeség, olvasás- és (helyes)írászavar, szerzett vagy fejlődési diszlexia/diszgráfia. Angol: dyslexia, dysgraphia, acquired/developmental dyslexia/dysgraphia, reading and written language disorders, reading acquisition difficulty, specific reading disability. Francia: dyslexie, dyslexie acquise/surface, dysgraphie, dysorthographie. Német: Lese-Rechtschreib-Störung, Lese-Rechtschreib-Schwäche, Lese-Rechtschreib-Schwierigkeit, Erworbene Dyslexie/Dysgraphie, Entwicklungsdyslexie/-dysgraphie, Legasthenie.
Meghatározás Az olvasás és írás megtanulása nem más, mint a már elsajátított hangos beszéd és az új modalitás, a nyelv grafikus (írott) rendszerének egymáshoz illesztése, megfeleltetése. Ennek az összeillesztési folyamatnak, vagyis a meglévő orális (hangzó) mellett az új dimenzióra (a grafikusra) való kiterjesztési folyamatnak a zavarait nevezhetjük fejlődési diszlexiának, diszgráfiának.
A definíciós törekvéseket befolyásolja, hogy a szerzők melyik tudományterületet képviselik (logopédia, kognitív pszichológia, neuropszichológia, pszicholingvisztika, patolingvisztika, neurolingvisztika, neurológia stb.), milyen elméleti megfontolásból foglalkoznak a jelenségkörrel. Ugyancsak eltérő meghatározásokat találunk, ha a diszlexia és diszgráfia típusainak leírásait olvassuk.
A diszlexiás és diszgráfiás gyermekek, felnőttek olvasásának és írásának tüneti változatossága, változékonysága, a mögöttük feltételezett okok sokfélesége és összefonódása, valamint az olvasási és írási folyamatok komplexitása miatt lehetetlen egységes definíciót adni. Csupán annyi állapítható meg bizonyossággal, hogy az átlagosan olvasókhoz, írókhoz képest a nyelv grafikus megjelenésének megértési (olvasás) és/vagy produkciós modalitásában (az írásban) jelentős elmaradások, zavarok mutatkoznak.
Széles körben alkalmazzák a BNO-10 és a DSM-IV nem pedagógiai (nem logopédiai) diagnosztikai kritériumait. Ezek szerint a fejlődési diszlexia és diszgráfia (az olvasás, helyesírás specifikus fejlődési zavara) az életkor és osztályfok átlagától eltérő, az átlagos intelligencia alapján nem várható, a szokásos tanítási módszerek és szocio-ökonómiai helyzet ellenére létrejövő alulteljesítés.
Egy logopédiai meghatározás szerint a diszlexia „viszonyfogalom: diszharmónia a gyermekkel szembeni jogos elvárások (pl. a gyermek adottságai), az olvasás-írás tanítására szánt idő és gyakorlási mennyiség, valamint az eredmények között”. (Meixner 1993d, 3)
Az okokra, idegrendszeri struktúrákra és tünetekre utaló („hibrid”) definíció szerint: „…a fejlődési diszlexia olyan olvasási zavar, amely az olvasás elsajátításában és működtetésében meghatározó agykérgi feldolgozó hálózatoknak a tipikustól eltérő fejlődéséhez köthető. Az olvasás fejlődési zavarainak meghatározó jellemzői közül kiemelkedik a nyelvi fakultás fejlődésének általános elmaradása, amelynek hátterében csak részben állnak nyelvspecifikus sajátosságok. […] A diszlexia az írott szövegek kiolvasásában és ezért megértésében is megnyilvánuló zavar, súlyos alulteljesítés, amely az amúgy normál intelligencia alapján nem várható.” (Csépe 2006, 135).
A diszgráfia meghatározásában két tényező fonódik össze. Egyrészt az írásmozgások kivitelezésében, másrészt a helyesírási szabályoknak megfelelésben mutatkozó zavar. „A motoros zavarok miatt nem fejlődő írásképhez társuló helyesírási problémák (szavak, mondatok tagolási, elválasztási, illetve a szabályos-szabálytalan alakok helyes betűzésének zavara) együtt adják a fejlődési diszgráfia néven emlegetett fejlődési zavar jellemzőit.” — írja Csépe (2005, 238), de hasonlóan vélekedik Gereben (2001, 73) is. Minthogy a két mozzanat együtt és egymástól függetlenül is megjelenhet, a bennük szerepet játszó tényezők pedig eltérőek, célszerű a specifikus helyesírási zavarokat a motoros (tervezési, kivitelezési) zavaroktól elkülöníteni.
A tapasztalatok szerint a diszlexia és a diszgráfia izoláltan is előfordulhat, de gyakori, hogy a kettő együtt jelenik meg.
Tünetek Rendkívül változatosak, illetve nincs a diszlexiára vagy diszgráfiára egyedül jellemző, tipikus tünet (ezért célszerűbb diszlexia-, diszgráfiaszindrómáról beszélni). Meg kell különböztetnünk azokat a tüneteket, amelyek az olvasásban és írásban nyilvánulnak meg (elsődleges tünetek) azoktól, amelyek az olvasási kudarcok következményeként jönnek létre (másodlagos, következményes tünetek), és a diszlexiás, diszgráfiás gyermek viselkedését jellemzik.
Elsődleges jellegzetességek. Azok az olvasási, írási folyamatban közvetlenül (a hallás útján, a leírtak elemzése révén) vagy közvetve (a megértési feladatok hibáin keresztül) észlehető jegyek, amelyek az olvasást és írást jellemzik: az elolvasandó, leírandó egységek (betűk, szavak, mondatok, szöveg) és az olvasás, írás eredményének összevetésekor eltérést mutatnak. Másként: az időbeli jellegzetességek (az olvasásra, írásra fordított idő), a célszó (vagy -mondat stb.) és a realizált szó (vagy mondat stb.) különbsége, illetve az olvasottak megértésének zavara. Ilyenek:
— Általános teljesítménycsökkenés: lassú olvasási, írási tempó és tartós hibázás, gyakori újrakezdés.
— A hibázás módja, típusa: ezeket jelentősen gyakrabban követik el, mint az átlagosan vagy jól olvasók, s betűkre (mint az alábbi példákban), szótagokra, szavakra is vonatkoz(hat)nak:
a) elízió (kihagyás): a célszóban szereplő egy vagy több betű a realizált (elolvasott, leírt) szóban nem jelenik meg, pl. asztal helyett: atal, paradicsom helyett: paracso,
b) szubsztitúció (helyettesítés): a célszóban lévő betű(k) helyén más hang(ok), betű(k) van(nak), pl. gép helyett: dép, paradicsom helyett: parapison,
c) permutáció (metatézis; a betűsorrend felcserélése): a célszó betűjét(it) más helyen halljuk, látjuk, pl. asztal helyett: atszal, labda helyett: ladba, levél helyett: lével,
d) addíció (betoldás, hozzáadás): a célszóban nem szereplő hang, betű jelenik meg, pl. asztal helyett: aszatal, ablak helyett: abalak. (Peuser—Winter 2000)
— Időbeli jellegzetességek: teljesítményingadozás, vagyis a különböző időpontokban mért teljesítmény nagyon eltérő lehet.
A másodlagos (következményes) jellegzetességek szintén változatosak:
— védekezési és kitérési mechanizmusok (az iskolai munka megtagadása, iskolakerülés stb.),
— agresszivitás, veszekedés, irigység, csúfolódás, dac, az iskolai munkát zavaró viselkedés,
— kompenzáció: bohóckodás, nagyképűség, veszélyes merészség stb.,
— félelemmel teli visszahúzódás: kapcsolatfelvétel kerülése, szorongás, depresszió, félelem az iskolától,
— pszichoszomatikus tünetek (hányás, evési-ivási zavarok stb.). (Meixner 1993, 11)
Osztályozás Kognitív (neuro)pszichológiai szempontból szerzett és fejlődési diszlexiák, diszgráfiák különíthetők el.
A szerzett zavarok a már elsajátított olvasás, írás zavarai. Ezeket perifériás és centrális csoportba sorolják: „…a perifériás diszlexiák olyan zavarok, melyekben a vizuális elemző rendszer sérül. Ez számos olyan helyzetet eredményez, amelyben a szavak betűinek észlelése kárt szenved. A centrális diszlexiák a zavaroknak azok a típusai, amelyekben a vizuális elemzőrendszeren túli folyamatok sérültek, és amelyek az írott szavak felolvasásának és (vagy) megértésének károsodását jelentik.” (Ellis 2004, 60) Leggyakrabban (mintegy 80%-ban) baleseti sérülés miatti koponya-agyi traumák következtében keletkeznek, a további okok között agyvérzés, encephalitis, meningitis, hipoxia, tumor, angioma, epilepszia szerepelnek (a 80 milliós Németországban évente mintegy 3000 gyermeket ér afáziás következményű sérülés). (Costard 2007, 75)
A fejlődési zavarok „… meghatározásában központi szerepet játszik a nem várt olvasási nehézség fogalma; vagyis az, hogy egyes gyermekek úgy szembesülhetnek problémákkal az írás-olvasás elsajátításakor, hogy az nem tulajdonítható csökkent látási vagy hallási funkciónak, alacsony intelligenciának vagy nem megfelelő oktatási körülményeknek.” (Ellis 2004, 114)
Mindkét (szerzett és fejlődési) típus három alcsoportra oszlik: felszíni, fonológiai és mély formára. Az elkülönítés szempontjából legegyszerűbbnek a nem gyakori mély diszlexia, diszgráfia tűnik: ha olvasáskor vagy írásban a célszó helyett vele szemantikailag (jelentését tekintve) hasonlót olvas (ír) a gyermek, pl. megy helyett sétál, körte helyett alma vagy gyümölcs, mondjátok helyett kérjétek, szaladjon helyett menjen stb. Szintén viszonylag könnyebb helyzetben vagyunk, ha a fonológiai diszlexia/diszgráfia megállapításáról van szó. Ekkor a zavar forrása olvasásnál a betűk hangokhoz, íráskor a hangok betűkhöz rendelése: jól olvassák (írják) az ismert szavakat, mert a szavak egészleges felismerésére támaszkodnak, de az ismeretleneket és az ún. álszókat (a nyelvben nem létező szavakat, pl. kügív), amelyek hiányoznak olvasási lexikonjukból, többnyire képtelenek elolvasni (leírni). A magyar szavak hibás olvasásának megítélésében a legnagyobb nehézséget a felszíni diszlexia okozza. Az angol megfogalmazás szerint a felszíni diszlexiások jobban olvassák a szabályos szavakat a rendhagyóknál (ezeket regularizálják, szabályosítják) — pl. az island (’sziget’) ájlend helyett izlend, a broad (’széles’) brad helyett broud, a bind (’köt’) bájnd helyett bind stb. hallható —, míg az álszók olvasása (ahol betű-hang egyeztetésre van szükség) sikeresebb. (Ellis 2004, 123)
Írásrendszerünk jelentősen eltér az angoltól, ezért nehéz analógiákat találni az angolban szabályos és szabálytalan szavakra a magyarban. Nem tudni, melyek azok a magyar szavak, amelyek hangjelölésükben az angolhoz hasonló szabálytalanságokat mutatnak, pontosabban egészen mások a szabályos és szabálytalan magyar szavak. Például a magyar ty hang az írásban többféleképpen is realizálódhat: ty (kutya), tj (látja), gyt (hagyta). De nem tekintjük olvasási hibának, diszlexiás jelenségnek, ha egy gyermek betűzve olvassa el ezeket vagy más, hasonló betűkapcsolatot tartalmazó szavakat: lát-ja, hagy-ta, hat-szor, hív-ták, fűz-fa, nem pedig a kiejtésnek megfelelően: láttya, hatyta, haccor, hífták, fűszfa. Más a helyzet a helyesírásnál: az ilyen típusú szavak kiejtésnek megfelelő írását határozottan hibásnak (gyakori előfordulásukkor diszgráfiásnak) ítéljük.
A tisztán fonológiai vagy felszíni diszlexia (diszgráfia) ritka. Inkább tendenciákról beszélhetünk, illetve kevert formák vannak. (Klicpera et al. 2007)
A fonológiai és felszíni diszlexia, diszgráfia legfőbb jellegzetességeit mutatja be sematikusan az alábbi táblázat:
|
MEGKÜLÖNBÖZTETÉSI SZEMPONT |
A DISZLEXIA, DISZGRÁFIA TÍPUSAI, JELLEMZŐI |
|
|
Fonológiai |
Felszíni |
|
|
Álszavak olvasása, írása |
hibás |
helyes |
|
Szabályos szavak olvasása, írása |
helyes |
helyes |
|
Szabálytalan szavak olvasása, írása |
helyes |
hibás |
|
Az olvasás, írás útja |
lexikális (a grafikus lexikon meglévő elemeinek azonosítása) |
szegmentális (a graféma-fonéma, ill. a fonéma-graféma megfeleltetése) |
|
Mögöttes tényező |
a graféma-fonéma, ill. a fonéma-graféma egyeztetési zavara |
vizuális vagy lexikális feldolgozási zavar |
Gyakoriság 3 és 10% közötti előfordulást említ az irodalom (ezek a számok elsősorban a diszlexiára vonatkoznak, a diszgráfiáról kevesebbet tudunk). Nagyban függ az érték a definíciótól is. A nemek közül a fiúk vannak többségben (3:2—3:1 arányban).
Ha a BNO-10 kritériumait alkalmazzuk, a gyermekek 2–4%-ánál találunk specifikus fejlődési olvasás- és helyesírászavart (Klicpera et al. 2007,121). Lewis et al. (1994) és Shaywitz et al. (1990) szerint az angol nyelvterületen a kisiskolások 4–8%-ánál állapítható meg olvasási nehézség (id. Costard 2007, 67).
Okok A fejlődési diszlexia, diszgráfia okait kutatva egyetértés van a szakirodalomban arról, hogy a mögöttük álló idegrendszeri struktúrák, a pszichológiai komplexitás és a környezeti tényezők jelenleg ismeretlen összekapcsolódását figyelembe véve nem lehet egyetlen okot kiemelni. Valószínűbb, hogy multikauzális összefüggések vannak.
Cholewa et al. (2008) a külső hatások és a belső feltételek összekapcsolódását, az egyes tényezők zavarainak kölcsönös összefüggését emelik ki. A külső hatások közül a biológiai (prenatális, genetikai és teratogén) tényezők, illetve a szociális és a nyelvi környezet (hangzóbeszéd-bemenet, tanítási módszerek, otthoni tanulási feltételek, pszichoszociális helyzet stb.) lényegesek. A belső faktorok a biológiai (a genotípus, a központi idegrendszer szenzoros és motoros alrendszerei) és a pszichológiai szinten (fonológiai rendszer, vizuális emlékezet, automatizációs folyamatok és más rendszerek) jelennek meg. Ezekhez illeszkednek, illetve illesztendő, velük kölcsönhatásban működik az elsajátítandó olvasás és írás rendszere: a fonéma-graféma korreszpondencia, a grafemikus lexikon és más olvasási és írási alrendszerek.
Ebben a bonyolult kölcsönhatású rendszerben jelenik meg az olvasási és írási teljesítmény, illetve alulteljesítés.
A fejlődési diszlexiához és diszgráfiához vezető okok között a mai szakirodalom kiemelkedő szerepet tulajdonít a nyelvelsajátítási folyamatban és a nyelvhasználatban megjelenő (a fentiekben nem említett) zavaroknak, de különösen a nyelvi (hangtani, morfológiai-szintaktikai, lexikai-szemantikai és pragmatikai) tudatosságnak. Annak a képességnek, amely lehetővé teszi, hogy saját beszédünkre és mások megnyilatkozásaira reflektáljunk, ítéleteket fogalmazzunk meg, továbbá manipuláljuk, megváltoztassuk azokat. (pl. Gombert 1990, Holm et al. 2008, Lőrik—Kászonyiné 2009, Skowronek―Marx 1989) Ugyancsak lényegesek a mentális lexikonhoz történő hozzáférésben mutatkozó eltérések, amelyek jól megfigyelhetők, például az ún. gyors megnevezési feladatokban, valamint a vizuális és auditív rövid távú emlékezet működésében mutatkozó zavarok.
Diagnózis, differenciáldiagnózis
Nem egységes a szakirodalom abban, melyik az az osztályfok (olvasás-írás kor), amikor a diszlexia/diszgráfia megállapításáról dönteni lehet. Úgy tűnik, legkorábban a második osztály első felének végén lehet megállapítani, hogy a gyermek fejlődésében olyan szakaszba érkezett, amelyben különleges segítségre van szüksége.
A fejlődési diszgráfia és diszlexia megállapításához a BNO-10 és DSM-IV diagnosztikai kritériumai szerint is ki kell zárni a perifériás és centrális hallás-, látás- és mozgászavart, a mentális alulteljesítést, a figyelemzavart, az auditív feldolgozás zavarát ([Central] Auditory Processing Disorders), valamint a szerzett zavarokat és más tényezőket, bár mindegyiknél előfordulnak másodlagos olvasás- és írászavarok (amelyek korrekciójával — természetesen — a logopédusnak foglalkoznia kell).
A gyakorlati diagnózist nehezíti, hogy
a) nem állnak rendelkezésre formális (standardizált) olvasási és helyesírási diagnosztikus eljárások, amelyek az életkorhoz vagy az olvasási, írási korhoz viszonyítanák az elmaradást, illetve a jelentős (szignifikáns) elmaradást értelmezni tudnánk (ez nemcsak Magyarországon jelent nehézséget),
b) az olvasási, írási teljesítmények nem diszkrétek, hanem kontinuusak, ezért a választóvonal meghúzása meglehetősen önkényes, hiszen nem tudni, hol van, mi a kritikus határ; szakmai viták vannak arról is, mi legyen a normától való eltérés statisztikai határa (csoportátlag –1,5 vagy –2,0 SD),
c) a különböző időpontokban elvégzett vizsgálatok nem adnak azonos eredményt ugyanazoknál a gyermekeknél. (vö. Costard 2007)
A hazánkban jelenleg rendelkezésre álló diagnosztikus eszközök informálisak, azaz nem felelnek meg a pszichometria kritériumainak. Közülük leghasználatosabb a Meixner-féle olvasásvizsgálat, amely betűk, szótagok, szavak és összefüggő szöveg olvasását és ez utóbbiak megértését kéri a gyermekektől. A teljesítmények értékelésében az olvasási időt és a hibázást egyaránt figyelembe veszi: bármelyikben is meghalad (vagy nem ér el) bizonyos értéket, az olvasást diszlexiásnak tekinti. (Meixner 1993)
A diszgráfia diagnosztikus eszközei ennél is kidolgozatlanabbak. A Logopédiai vizsgálatok kézikönyvében (Szebényiné Nagy Éva szerzőségében) szerepelnek olyan feladatok, amelyek nagy tapasztalattal rendelkező logopédusok által diagnosztikus értékűek lehetnek. (Juhász 1999, 108—116)
A fejlődési diszlexia és diszgráfia megállapításában nélkülözhetetlen a különböző területeken dolgozó specialisták munkája. A fül-orr-gégész, foniáter, audiológus, szemész, neurológus, klinikai pszichológus, gyógypedagógiai pszichológus, kognitív (neuro)pszichológus, logopédus, tanító és más szakemberek együttműködése vezethet csak eredményre.
Terápia Tekintettel arra, hogy a fejlődési diszlexia és diszgráfia az írott nyelv elsajátításának zavara, a beszéd és nyelv zavarainak pedig a logopédus a kompetens szakembere, a terápia megtervezésében és végrehajtásában a logopédusnak van kitüntetett szerepe, de csak a rokon szakterületek képviselőivel együttműködve lehet munkája eredményes.
Nyelvünk írásmódja „átlátható, transzparens”. Kevés kivételtől eltekintve egyértelmű a betű→graféma→fonéma→hang (hangos olvasás), illetve a hang→fonéma→graféma→betű (írás) megfeleltetése (az ún. fonéma-graféma, ill. graféma-fonéma korreszpondancia). Például: az ablak, kertészkedik szavak kiejtése és írása nem tér el egymástól: egy hang = egy betű; a szavak szerkezete, morfológiája, a szótő+képző+jel+rag sorrendje, a szóelemek elkülönülése is áttetsző (pl. ablak, ablak+os, ablak+tiszt+ít+ó, kert+ész+ked+ik). A kivételek, „szabálytalanságok” szintén lényegesek és figyelembe veendők, amelyek azonban legtöbbször rendszert alkotnak. Például: az elhangzó mutattya az írásban mutatja, de a mutatom, mutatta, mutató, illetve az írja, hívja, kaparja szóalakok, közös elemeit tartalmazza; stb.
A terápiás folyamatnak ezekre az összeillesztésekre, az összefüggések felismertetésére és gyakorlására kell építenie. Vagyis azt kell középpontba állítania, hogy a gyermekek megtalálják az elhangzó beszédnek az olvasásban és írásban előforduló megfelelőit: melyik betű melyik hangnak (és fordítva: melyik hangnak melyik betű) felel meg, továbbá képesek legyenek azonosítani a szavak szerkezeti elemeit és részeit (a morfémákat, betűkapcsolatokat), ezáltal megteremteni a hangos beszéd és az írott elemek összefüggését. Ennek eredményeként alakulhat ki grafemikus (olvasási és írási) lexikonjuk, amelynek segítségével, a fejlődés és fejlesztés eredményeként immár nem betűről betűre haladva olvasnak, s ezáltal jelentősen megnő olvasásuk és írásuk sebessége.
Ehhez elsősorban ― ha minden más előfeltétel teljesül ― az szükséges, hogy az írni/olvasni tanuló vagy diszlexiás/diszgráfiás gyermek és fiatal képes legyen a folyamatos beszéd kontinuumát tagolni és összeilleszteni. A mondatot szavakra bontani (felismerni, hogy a „mikorfogunksétálni?” kérdés a mikor, fogunk és sétálni szavakból áll, amelyek más mondatokban is megjelennek), a szavakból mondatokat alkotni; a szavak szótagjait megállapítani (mi-kor, fo-gunk, sé-tál-ni) és egyesíteni; a szavakban szereplő hangokat elkülöníteni (mikor > m+i+k+o+r, majd szóvá összeilleszteni (m+i+k+o+r > mikor); s különösen arra, hogy mindhárom elem (szó, szótag, hang) manipulálható: elhagyható, helyzete megváltoztatható, elemeik kicserélhetők. Az ilyen műveletek mögött álló képesség(ek)et nevezzük nyelvi (lexikai, morfológiai, fonológiai) tudatosságnak.
A hazai terápiás gyakorlatáról.
Az elmúlt 25-30 év a logopédia látványos fejlődését eredményezte. Ennek ― és a közösségi elvárásoknak is köszönhetően ― napjainkra a fejlődési diszlexia és diszgráfia égető problémáira többféle ― bár korántsem mindenki számára elérhető ― megoldás áll rendelkezésre, amely kiterjed nemcsak a kisiskolás gyermekekre, hanem a felső tagozatosokra, sőt a közép- és felsőoktatási intézményekben tanulókra:
- egyéni terápia (ambuláns formában; intézményekben vagy magánpraxisban dolgozó logopédusok segítségével),
- kis csoportok keretében (osztályfok és zavartípusok szerint kialakított, 3―5 fős csoportokban, elsősorban intézményes keretek között dolgozó vagy utazó logopédusok révén),
- nyelv- és beszédzavarokkal foglalkozó speciális intézményekben (iskolákban), logopédiai (ún. diszlexiás) osztályokban.
A logopédiai kezelés sikerességének egyik ― nem elhanyagolható, mondhatni alapvető ― feltétele a rendszeresség és gyakoriság, azaz a diagnózis eredményeire támaszkodó, szisztematikusan felépített fejlesztő munka, illetve a heti ― minimum két, de a zavar súlyosságától függően ennél is többszöri ― terápiás találkozás. A jó (helyes) diagnózis, vagyis a zavar mibenlétének sokoldalú feltárása és azonosítása, az ennek megfelelően kialakított terápiás terv elengedhetetlen feltétele a ― gyakran nem egyenes vonalon haladó ― terápiás eredményességnek.
A különböző logopédiai ellátási formákban megvalósuló jelenlegi hazai terápiás módszerek két nagy csoportba sorolhatók.
Tradicionális terápiák. Elsősorban a hagyományos, a nemzetközi irodalomban az 1960―70-es években képviselt, de (külföldön és itthon) máig élő irányzathoz igazodnak. Ezek a megközelítések, terápiás törekvések a ma, a nemzetközi szakirodalomban sokak által megkérdőjelezett, a vizuális, auditív, motoros és téri tájékozódási tényezőknek túl nagy szerepet tulajdonító megközelítést képviselik (ezek a tényezők természetesen nem hanyagolhatók el, de korántsem olyan lényegesek a fejlődési diszlexiákban/diszgráfiákban, mint korábban gondolták). Kevésbé veszik figyelembe a kognitív pszichológia és a pszicholingvisztika (szintén az elmúlt század utolsó két évtizede óta megjelent) szempontjait és eredményeit, amelyek az olvasásra és írásra elsősorban úgy tekintenek, mint a nyelv működésének (megnyilvánulásának) egyik sajátos dimenziójára, az írásban megjelenő oldalára, vagyis másik kommunikációs dimenziójára.
A világon mindenütt vannak egyéniségek, akik meghatározók egy-egy szakterületen. Magyarországon ilyen személyiség Meixner Ildikó (1928―2003), aki munkásságával méltán vívott ki nagy tekintélyt, elismerést, és aki elsősorban a kisiskolás diszlexiás/diszgráfiás gyermekek számára dolgozott ki diagnosztikus és terápiás eljárásokat (Meixner 1978a, 1978b, 1978c, 1993a, 1993b, 1993c, 1993d stb.). Meixner legfontosabb terápiás elve a komplexitás: annak hangsúlyozása, hogy az olvasás-írás zavarainak kezelésében (az ő elnevezésével: reedukációjában) a leglényegesebb a motoros (beszéd- és írómozgás) és auditív (beszédhanghallás) elemek, illetve a betűk vizuális jellegzetességei egységének megteremtése („asszociációja”). További elve az „aprólékosan felépített fokozatosság”; a (grafikus és fonetikai) hasonlóság olvasást és írást nehezítő szerepének kiküszöbölése (a „Ranschburg-féle homogén gátlás kialakulásának megelőzése”); a gondolkodás rugalmasságának, hajlékonyságának facilitálása; valamint a betűkkel, az olvasással szembeni ellenállás csökkentése.
Nyelvközpontú terápiák. Egyre jelentősebbek a hazai terápiákban azok a modernnek tekinthető irányzatok (és gyakorlatok), amelyek a nyelv írásbeli megjelenésének szabályszerűségeire összpontosítanak, illetve a beszéd és írás összefüggéseit tartják lényegesnek. Ezeknek az a vezérelvük, hogy a beszédet és olvasást/írást összehangolják ― függetlenül az érintettek életkorától. Ilyen terápiás törekvések figyelhetők meg Hornyákné Tarnai Klára (1997, 1998), Kovács Gy.-né, Szebényiné Nagy Éva, Torda Ágnes (1992), Szebényiné Nagy Éva (1996), Vannay Aladárné (2003) és mások munkáiban. Megközelítésük ― nem szakítva radikálisan az elődökkel, de meghaladva azokat ―, elsősorban a nyelvre és összetevőire koncentrál.
A kezelés eredményessége, prognózisa és időtartama. Átfogó nemzetközi és hazai statisztikai adatok híján csak annyi mondható, hogy a terápia prognózisát, időtartamát (gyakran több tanévre is terjedhet) és eredményességét (amely nem mindig teljesen sikeres) jelentősen befolyásolja (többek között):
- a kórelőzmény (pl. nyelvfejlődési zavarok, családi halmozódás),
- a logopédus által választott módszer,
- a terápiában részt vevő gyermek/fiatal emocionális viszonyulása és motiváltsága,
- a gyermek családjában az írott nyelv fontosságának elismertsége,
- a támogató szülői, pedagógusi háttér.
Prevenció A fejlődési diszlexia és diszgráfia irodalmában ma uralkodó nézetek szerint az olvasási nehézségek megelőzésében a nyelvi (ezen belül a hangtani) tudatosság fejlesztésének van különleges szerepe az iskolába lépés előtti, illetve az olvasástanulás bevezető szakaszában.
Irodalom
CHOLEWA, J.—HEBER, S.,W.—HOLLWEG, W.—MANTEY, S. (2008): Die kognitive Neuropsychologie der Störungen des Schriftspracherwerbs. Heilpädagogische Forschung, 2008/4.
COSTARD, S. (2007): Störungen der Schriftsprache. Modellgeleitete Diagnostik und Therapie. G. Thieme Verlag, Stuttgart.
CSÉPE V. (2000): Az olvasás és írásképesség zavarai. In: Illyés S. (szerk.): Gyógypedagógiai alapismeretek. ELTE BGGYFK, Budapest, 239–278.
CSÉPE V. (2005): Kognitív fejlődés-neuropszichológia. Gondolat Kiadó, Budapest.
CSÉPE V. (2006): Az olvasó agy. Akadémiai Kiadó, Budapest.
ELLIS, A. W. (2004): Olvasás, írás és diszlexia. TAS Kiadó, Budapest.
GOMBERT, J. E. (1990): Le développement métalinguistique chez l’enfant. Paris, PUF.
HOLM, A.—FARRIER, F.—DODD, B. (2008): Phonological awareness, reading accuracy and spelling ability of children with inconsistent phonological disorder. International Journal of Language & Communication Disorders, 43, 3, 300―322.
HORNYÁKNÉ T. K. (1997): Betűsuli. Képességfejlesztő feladatgyűjtemény kisiskolásoknak a nagybetűk tanulásához. Budapest, Logopédiai Kiadó. 1998)
HORNYÁKNÉ T. K. (1998): Betűsuli. Képességfejlesztő feladatgyűjtemény kisiskolásoknak a kisbetűk tanulásához. Budapest, Logopédiai Kiadó.
JUHÁSZ Á. (1999, szerk.): Logopédiai vizsgálatok kézikönyve. Új Múzsa Kiadó, Budapest.
KLICPERA, CH.—SCHABMANN, A.—GASTEIGER-KLICPERA, B. (2007): Legasthenie. Modelle, Diagnose, Therapie und Förderung. E. Reinhardt Verlag, München, Basel.
KOVÁCS GY.-NÉ—SZEBÉNYINÉ N. É. —TORDA Á. (1992): Mondd ki, írd le, törd a fejed! Nyelvi fejlesztő feladatok a beszédjavító általános iskolák számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
LŐRIK J.—KÁSZONYINÉ J. I. (2009): A fonológiai tudatosság fejlesztése és hatása az írott nyelv elsajátítására. In Marton Klára. (szerk.) Neurokognitív fejlődési zavarok vizsgálata és terápiája. Példák a bizonyítékon alapuló gyakorlatra. Budapest, ELTE BGGYFK – ELTE Eötvös Kiadó, 11–41.
MEIXNER I. (1978a): Én is tudok olvasni. Olvasólapok dyslexiás gyermekek számára. Budapest, Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1978b): Én is tudok olvasni. Feladatlapok dyslexiás gyermekek számára. Budapest, Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1978c): Útmutató az olvasó- és feladatlapok használatához. Budapest, Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1993a): Játékház. Képes olvasókönyv az általános iskola 1. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1993b): Játékház. Feladatlapok I. a Képes olvasókönyv az általános iskola 1. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1993c): Játékház. Feladatlapok II. a Képes olvasókönyv az általános iskola 1. osztálya számára. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
MEIXNER I. (1993d): A dyslexia prevenció, reedukáció módszere. Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola, Budapest.
PEUSER, G. —WINTER, S. (2000): Lexikon zur Sprachtherapie. W. Fink Verlag, München.
SKOWRONEK, H.―MARX, H. (1989): Die Bielefelder Längsschnittstudie zur Früherkennung von Risiken der Lese-Rechtschreibschwäche: Theoretische Hintergrund und Befunde. Heilpädagogische Forschung, 15: 38–47.
SZEBÉNYINÉ N. É. (1996): Böngésző. Munkatankönyv olvasni-írni tanuló kisiskolásoknak. Budapest, Logopédiai Gmk.
TÓTFALUSI I. (2005): Idegenszó-tár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Tinta Könyvkiadó, Budapest.
VANNAY A.-NÉ (2003): Szórejtő — szófejtő. Budapest, Logopédiai Kiadó.